Sokáig nem szerettem színházba járni, legalábbis nem annyira, mint amennyire szerettem volna. Aztán megnéztem a Vakondot, amit Vinnai András írt és onnantól kezdve teljesen máshogy néztem erre az egész színházasdira. Olyan volt, mintha élőben nézném a Született gyilkosokat,a Twin Peakset és a Miért éppen Alaszkát.

• Vinnai András az egyik legfontosabb kortárs drámaíró
• Nemcsak szerintem, aki nem értek hozzá, hanem Alföldi Róbert szerint is (aki ért hozzá)
• A darabjaiban néha eluralkodik az őrület, általában pörgős, kegyetlenül vicces írásai vannak
• Nekem nagyban meghatározta a Budapesthez való kötődésemet az, hogy számtalan Vinnai-darabot láttam különböző alternatív(nak mondott) színházakban
• Néhány Vinnai(hoz köthető)-mű: a Ledarálnakeltüntem, Azaz, Roló, Kockavető

Azaz

(forrás: 7ora7.hu)

Nem kevés öldöklés van a darabban, ugyanakkor végig humoros formában látható az erőszak. Hogyan találtatok egymásra a művel és hogyan alakult ki a végleges változat?

Az Azaz a Nemzeti  „Tíz Parancsolat” nevű pályázatra íródott. Felkértek írókat és kiosztottuk egymás között a parancsolatokat. Nekem jutott a Ne ölj. Volt egy félév, hogy ezt megírjam. Ez persze egy elég tág kategória, sok minden erről szól. Kezdtem kicsúszni az időből, aztán jött egy ötletem, és az ölésről úgy kezdtem el írni, hogy maga a történet nyíródik ki. Van egy narrátor, akit az első öt percben lelőnek. Régebbi történeteimet is beleírtam, így szándékosan katyvaszszerű előadás lett. Ugyanakkor ez volt az első darab, amelynél egyáltalán nem vettem részt a próbafolyamaton.  Ez egy pörgős, kaotikus előadás, az egész gyorsvonatként vágtat keresztül a néző agyán. Az egyetlen bajom vele, hogy néhol kicsit túl sok volt benne az üvöltözés, a fogdosódás, kicsit vissza kellett volna venni belőle, máshogy súlyoztam volna kicsit. A folyamatos pörgés egy idő után ritmustalanná tette.

Lett volna arra lehetőség, hogy odamenj a rendezőhöz, ez esetben Alföldi Róberthez, elmondd neki ezeket, majd ezt követően csiszoljanak a darabon?

Kevés kommunikáció volt köztünk, úgyhogy nem. Amit az előbb mondtam, persze nem az egészre vonatkozik, hanem bizonyos zenés részekre. Ráadásul én nem is nagyon szeretem cseszegetni a rendezőket, talán nem is voltunk olyan viszonyban. Furcsa volt, hogy nem voltam ott a próbákon, de utólag nem is nagyon lehet végigmenni az egész darabon, hogy ez itt ilyen lett, inkább legyen olyan. Ebből egy ilyen előadás lett, ami közben tök jó volt és működött.

Nekem nagyon tetszett, gyakorlatilag végigröhögtem a darabot. Ugyanakkor mindig nagyon félek, hogy bevonnak az előadásba, itt ráadásul azzal kezdődött az egész, hogy a nézőket felterelik a színpadra. Ez benne volt a forgatókönyvben, hogy a nézők legyenek a színpadon?

Nem, az egy nagyon jó ötlete volt az Alföldinek, hogy ezt megfordította.

Egyes írók azt szokták mondani, hogy amint megírták a könyvet, az el is szakad tőlük, független lesz. Ugyanakkor, amikor egy könyvből, forgatókönyvből film készül, sokszor nehéz lehet a szerzőnek, hogy az elkészült produktum nem olyan lett, amilyennek elképzelte. Te ezt hogyan élted meg?

Nehezen, ugyanakkor régóta foglalkozom színházzal, ezt megtanultam kezelni. Persze az igény néha felerősödik bennem, hogy egyszer legyen már úgy, ahogy elképzeltem. Ezt a hangjátékoknál meg tudtam csinálni, de az egy más műfaj. Talán a Vakondnál volt a legnehezebb, Az egy közös munka volt a Gothár Péterrel. Ott igazából együtt nem értettük a darabot, én se értettem (nevet).

Vakond

(forrás: szinhaz.blog.hu)

Rám ez a darab inkább érzelmileg hatott, és nem is nagyon akartam kielemezni. Sok olyan rész volt, ami később, hetekkel, hónapokkal is eszembe jutott, gondolkodtam is ezeken, mégsem éreztem azt, hogy ehhez szellemileg kellene hozzáállnom. Persze ez lehet az én defektem is.  Ugyanakkor nem értettem, hogy miért került le olyan hamar a repertoárról.

 Ennek több oka lehet. Egyrészt a színház nagyon ellenezte azt a teret, amit a Gothár kitalált. A színpadra rakta a nézőket, a gazdaságosság szempontjából ez egy vitatható dolog volt. Kevesebb néző tudott beülni rá, mégis a nagyszínpad lett lefoglalva. Nagyon költséges volt ahhoz képest, ahányan ezt meg tudták nézni, másrészt nem is nézték olyan túl sokan. Amikor kiderült, hogy levették, akkor persze jöttek volna rá. A másik, hogy rengeteget ültünk a darabon. Értem a saját saramat is benne, hiszen ez nem egy olyan anyag volt, amire azt mondja a rendező, hogy értem, ezt így és így csináljuk meg és én azt mondhatom arra, hogy igen ez erről szól.  A vakond az eredeti történet fele. Nem is ez volt a címe kezdetben. Érdekes volt, először a kislányom mondta, hogy legyen ez a címe, másnap meg a Gothár is azt mondta, hogy legyen ez.

Mi alapján mondták ezt?

A kislányom az alapján, hogy vakond mániás volt, a Gothár pedig az alapján, hogy a darabban van egy szemészorvos, aki nem nem lát ki a világából. A vakonddal kapcsolatban nagyon sok olyan dolog volt, amiben talán nem értettük meg egymást. A Gothár amúgy nagyon jókat tud mondani, van egy jelenet, amire mond valamit, ezzel helyre teszi a dolgokat, én pedig elgondolkozom, hogy jézusom, ezt ezért írtam? Ez van a magánéletemmel? Iszonyú jól meg tudja fogalmazni. Az volt az eredeti címe, hogy Gromov (a pszichiátriai ápolt a darabban, Fekete Ernő játszotta  - a szerk.) .  Átkerültek benne a hangsúlyok, amiket nem mindig tudtunk rendesen megfogalmazni, hogy az miért van.

Neked előtte volt egy kialakult koncepciód?

Nem, nagyon sokat határozatlankodtam ebben. A Gothár felerősítette az isten-vonalat, nekem meg a Vakond nevű szereplő mindvégig egy hülyegyerek volt, nem pedig ez az ikonszerű, befáslizott szentkép. Ő inkább egy apródfrizurás, gyengeelméjű ember, akiből megszólal valami istenszerű hang.

Ezek szerint a rendező és a közted lévő megközelítésbeli különbségek is közrejátszották ebben?

A Gothár nagyon sokat segített, hogy egyáltalán legyen belőle valami. Az alapgondolat az volt, hogy van egy ember, aki nem érzi jól magát a világában és szeretne ettől elmenekülni. Ez viszont zavarosan volt benne közölve. Számomra ez az egyik legnehezebb. Folyton azon két végpont között ingadozom, hogy valami ne legyen túl szájbarágós, de érthetetlen se legyen. Azon küszködöm folyamatosan, hogy valamilyen köztes utat megtaláljak: ami nem magyarázkodó, de valami titok is legyen benne.

Ez külső elvárás, vagy saját magaddal szemben támasztod?

A kettő találkozik. Például ott van a 12 majom. Van benne titok, de elég világossá is teszi a film, hogy mikor hol vagyunk és ki mit akar. Volt egy szakmai beszélgetés, ahol nagyon sok olyan kérdést tettek fel a nézők, amiből az derült ki, hogy sok minden nem érthető, ezt pedig nem lehet az ő rovásukra írni, azt az írónak kell megmutatni, hogy egyértelmű legyen.

De kell, hogy egyértelmű legyen? Persze valószínűleg nem vagyok reprezentatív minta, de nekem el lehet adni valamit akkor is, ha nem értem, de hat rám.

Szerintem ez úgy működik, hogy a néző azt értse, hogy ezt most nem kell értenie és akkor nyugodt, nem érzi azt, hogy hülye. Az a kényelmetlen, ha a néző „hülyének van nézve”. Ha tisztában van azzal, hogy ezt most nem kell érteni, csak hat rám, akkor jó. De ha az az élménye, hogy mi van? Ezt most értenem kéne, és én vagyok a hülye, vagy az író az?  - akkor az nem jó.  Gothár szereti a szimbólumokat használni, rengeteg fotót gyűjt, nagyon érdekes vele dolgozni, rengeteget lehet tanulni, elképesztő tudásanyag van a kezében és elképesztő asszociációi vannak dolgokról. Ő egyébként pont az, akit nem érdekel, hogy a néző érti-e vagy sem, az viszont zavarja, ha az ő számára nem világos valami.

Amikor eljött a bemutató, akkor már érezted, hogy valami nem stimmel, vagy csak később?

Nekem az első az a porondszerű tér volt, amitől nagyon megijedtem, abszolút nem így képzeltem el. Féltem tőle, hogy hogyan fog működni. Aztán működött valahogy. Az összpróbák alatt néha tudtam kívülállóként nézni, néha nem.

A darab tényleg kapott hideget és meleget. Szoktad olvasni az internetes hozzászólásokat?

Na a Vakondnál leálltam a fórum olvasással, azt nagyon nem szerettem. Dühítő, amikor valaki úgy mond véleményt, hogy a neve nincs ott, szubjektíven ír egy közönségről, például hogy mindenki alszik, holott ez nem igaz, csak valaki így nézi. Azért utálom a fórumot, mert nincs meg az a felelősség az emberekben, hogy olyat ír, ami nem feltétlenül felel meg a valóságnak, mások mégis egy ilyen képet kapnak. Általánosítanak. A saját félreértését, amit egyébként más ember ért, azt úgy rakja fel az internetre, mintha az mindenkire érvényes lenne. Egy időben még bele is mentünk – például a Ledarálnak idején – abba, hogy saját névvel elkezdtük védeni a színészeket. Aztán rájöttünk, hogy ennek semmi értelme. Kritikákat sem olvasok igazából.  

Ledarálnakeltüntem

(forrás: terasz.hu)

A Ledarálnakeltüntem viszont, ami szintén egy kaotikus darab, óriási siker.

A Ledarálnak bevállaltan kaotikus. Ott érti a néző, hogy ezt így kell nézni, nem kell nagyon agyalnom, nagyon egyszerű a történet, ez a Per-vonal is érthető benne. Káosz van és senki nem csodálkozik, ha beesik egy hulla, vagy valamelyik színésznő kinyom magából valamit.

Szerinted ha egy Vakondot a Kamrába visznek, akkor lehet, hogy még mindig menne?

Lehet. A Kamrába egy kicsit más nézők járnak, vagy ha nem is mások, de máshogy megy le oda a pincébe, tudja, hogy ott történnek súlyosabb dolgok. József K. üldözési mániájáról szól. A színészek száz százalékot hoznak ki magukból, nagyon lelkesek, látszik, hogy majd belepusztulnak. Nagyon meg van rendezve, nagyon jó ritmusban, nagyon jó a tere, iszonyú sok munka volt benne.

Az, hogy a színészek ilyen erőteljesen jelen vannak a színpadon, a forgatókönyvnek köszönhető, saját maguknak, vagy nektek?

Viktornak (Bodó – a szerk.) nagyon erőteljes az az énje, hogy be tud fűteni embereket. Ő a próbák alatt szinte ott lakott a Kamrában. Nagyon sok éjszakai próba volt. Ez nagyon érződik az előadáson, mindenki  megszenvedett  a darabért, ami ha sikeres, akkor az nagy öröm.

Az előadáson azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet egy színésznek egy ilyen szerepet elmagyarázni. Egy klasszikus szerepnél még értem, mert az megfoghatóbb, még akkor is, ha attól el is térnek valamennyire. Itt viszont számomra az volt a varázslat, hogy a karakterek nagyon élnek, miközben egy káoszban vesznek részt. Hogyan lehet ezt az őrületet körvonalazhatóvá tenni?

Ez színésztípustól is függ. Vannak olyan színészek, akik folyamatosan ívekről beszélnek, és fontos nekik, hogy értsék, hogy honnan jutnak el hova. De ők is sokszor tudnak rugalmasak lenni. A legnehezebb talán az volt, amikor a színészek azt kérdezték, hogy mit kell itt játszani, mi ez az egész őrület. A Viktor abban jó, hogy azt mondja a színészeknek: ne foglalkozz most ezzel, hagyd, hogy történjenek veled a dolgok, csináld meg ritmusosan, nem feltétlenül kell mindig az ívét elkapni valaminek, sokszor elég csak a  ritmusát.

Bár folyamatosan káoszról beszélünk a darab kapcsán, de számomra ez azért egy igen kontrollált káosznak tűnt. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész nem működött volna, ha csak bedobjátok a gyeplőt, és azt mondjátok, hogy játszatok érzésből.

Ha bármi bármikor megtörténhet, az nem működik igazán. Fontos, hogy mi jön mi után.  Ez a káosz József K. egyre növekvő üldözési mániáját jelképezi. Ugyanakkor az egyes jelenetek külön-külön lehet, hogy hülyén néznek ki, de együtt egy olyan ritmust adnak ki, amitől működik.

Keresztes Tamás nyilatkozta azt, hogy a saját belső feszültségét gyakran felhasználja a darabokban. Itt úgy érzem, hogy ez a fajta személyiség nagyon jól működött József K. karakterénél.

Ő nagyon jól tud menni a ritmussal. Zenész is. Jól mozog, nála ez könnyen ment. Ezt általában megfigyeltem, hogy ha egy színész zenél is, akkor sokkal könnyebben tudja ezt a stílust hozni.

Éreztétek, hogy mi az a pont, ahol vissza kell fognotok magatokat? Egy ilyen darabnál talán könnyen öncélúvá válhatnak bizonyos elemei az előadásnak. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy itt nincsenek határok, olyan mintha valakinek az álmát nézném.

 A bemutató óta a darab gyakorlatilag folyamatosan bővül. Olyan félelmeim voltak, hogy ha már az elején furcsa dolgok történnek a darabban, akkor mi lesz később. A Viktor olyan, hogy ha van egy ötlete, akkor azt szereti még belerakni. Ugyanakkor most talán egy olyan időszakát éli, amikor az elemzés felé fordul. Most csinált egy nagyon jó előadást Grazban, a Liliomot, ami erős színpadilag, de nincs ez a megszokott káosz benne, látszik, hogy ki mit játszik, ki mit érez, marha jó ötletek vannak benne. Az elemzés nem volt erőssége egyikünknek sem.  Visszatérve: voltak olyan félelmeim, hogy egyik jelenet nem oltja-e ki a másikat. Vajon a néző felfogta-e az előzőt, miközben már a következő jelenet megy.

Ami még nagyon erős élményem volt, az a filmes hatás. Annyi trükk van benne, hogy az egy filmnek is a becsületére válna. Amikor írtad a darabot, cél volt ez számodra?

Viktorral erős a filmélményünk. Ezt többször megkaptam, hogy minket nem darabok meg könyvek, hanem filmek inspirálnak.

Na jó, de a fiatalok, akik beülnek, szintén igen erős filmélménnyel rendelkezhetnek, talán ezért is hatnak rájuk ezek a darabok. Furcsa nekem, hogy ezt negatív kontextusban mondták.

Igen, mert a színház, mint olyan, nagyon ragaszkodik a gyökereihez, a klasszikus dramaturgiához. Nem nagyon hiszik el azt a színházat, amiben nincs főszereplő meg érthető történet. Mondjuk Németországban ez sokkal gördülékenyebben megy. Itt egy picit nehezebb, pedig a film és a színház táplálkozhat egymásból.  Ugyanakkor bennem erőteljes az az igény is, hogy klasszikus darabot írjak, ami tök érthető, nagyon jó ívek, figurák vannak benne.  Már az írástól kezdve sokat dolgoztunk közösen Viktorral, aki különösen igényli, hogy ott üljön vele az ember. Eléggé közös nyelvet beszélünk.

Mitől működik ilyen jól a kapcsolatotok? Ezt azért is kérdezem, mert róla azt is hallani időnként, hogy nem mindig könnyű vele együtt dolgozni, nem mindegy, hogy milyen hangulatban van.

Nagyon sokat dolgoztunk együtt. A hangulatingadozás meg mindenkire jellemző, rám is. A Ledarálnak után azt éreztük, hogy most kicsit jobb lenne szeparálódni. De aztán újra együtt dolgoztunk.

A darab kapcsán Orwell 1984 című könyve is eszembe jutott.

Igen, Viktornak volt ez nagy mániája, hogy bemutassa, hogy az állam hogyan irányítja az embereket. Nagyon sok ötlet volt ezzel kapcsolatban. Eredetileg kis fakkokban éltek volna az emberek. A vízben, a fényben jöttek volna az adalékanyagok, amelyektől rendesen végzik az emberek a munkájukat.

Pszichodráma az egész világ

Az utóbbi években úgy érzem, hogy felerősödött az előadásokon a pszichológiai vonal bemutatása, kicsit olyan, mintha a színdarab egy-egy pszichodráma csoportot mutatna be. Ezt tapasztaltam például a Nemzeti Pánik című darabjában, vagy a Jégben, szintén ott. Te hogy látod ezt?

Ez most nagyon előtérben van. Ezt jó megmutatni, jó forma, ráadásul mindenki jár most már valamilyen önismereti klubba, pszichológushoz stb. Lehet, hogy a Harcosok klubjával kezdődött ez. Kicsit divat is önmagunkkal foglalkozni és kirakni a bajainkat. Ez persze jó is meg rossz is.

Az írásban elég nehéz tombolni, de lehet benne. Egy színész könnyebben éli ki az agresszióját, egy írónak nehezebb. Persze az sem árt, ha sportol az ember. Én tollaslabdázom.