(fotó: facebook)

• Néhány éve gyakran lehetett hallani olyan szavakat mint hálószobapop és Lo-Fi
• Ezekkel a kifejezésekkel sokszor egy mondatban szerepelt Hó Márton neve
• Miután meghallgattam a bemutatkozó albumát, sokszor dúdoltam a dalait magamban, majd megnéztem vele egy Index-interjút és annyira nem tudtam hova tenni, hogy rögtön leszerveztem vele egy interjút
• mash-upolta a mizut és a most múlik pontosant 

A belvárosban találkozunk, gitárral a hátán érkezik és látszólag nem zavarja, hogy néha elveszek a saját jegyzeteimben.  Ő a zenész, aki csak röhög a világvégén.

Összeírtam pár kérdést de teljes káosz uralkodik ezen a papíron.

Szerintem nem muszáj ragaszkodni  ehhez, csak beszélgessünk, általában a spontán dolgok szoktak jól elsülni. Majd úgyis beiktatod a kérdéseket…

Igen, tulajdonképpen a zenétekre is így találtam rá, hogy céltalanul kattintgattam a neten. Aztán elkezdtem hallgatni az albumot és legnagyobb meglepetésemre végig is ment az egész lemez. Ez elég ritkán fordul elő, legutóbb a Nationalnél volt ilyen.

Szigeten voltál a koncertjükön?

Igen, nagyon tetszett. Sokan mondják, hogy egy ilyen intimebb hangulatú zenéhez egy kisebb, sötétebb helyszín jobban passzol, de szerintem nagyon jó volt.

Igen, tényleg működött.

Csakúgy, mint a Dalok a fürdőszobából. Bár se hangom, se hallásom, de szoktam néha énekelgetni mindenfélét, ami eszembe jut, vagy amit éppen csinálok. Ennél a zenénél is azt éreztem, hogy kicsit ad-hoc jellegű, olyan, mintha egy sor megakadt volna benned és azt dúdolnád.

Ezt jól érzed, a számok nagy része így születik nálam. Nem tartom magam klasszikus dalszerzőnek, aki leül otthon, elkezd agyalni és játszogatja az akkordokat.  A legáltalánosabb, hogy utazom a városban és eszembe jut valami. Az egyik szám is így született: álltam a mozgólépcsőn, láttam egy tök szép lányt, aki jött felfelé én meg mentem lefelé.  Ott született meg a Távolról sem voltál még ilyen közel. A lemez nyolcvan százaléka is így jött létre. Leírom gyorsan a szöveget a telefonomba, otthon még pár akkordot hozzárakok és kicsit megváltoztatom.  Azt szeretem, ha többértelmű egy szöveg, ugyanakkor nincs sok agyalás rajtuk, ez érezhető is. Ezt a fajta munkamódszert fejezi ki az album címe is. Van egy amatőr bája, mintha csak otthon énekelgetnék a fürdőszobában, visszautal erre a lo-fi-os, hálószoba zeneprojektes időszakomra is, ami 2009/2010-ben volt. Ez egy retrospektív lemez, a huszas éveimre való visszamlékezés. Most voltam harminc…tehát most már harmincegy  vagyok, de a harminc az jobban hangzik. (nevet)

Szereted váltogatni az iróniát a komolyabb mondanivalóval. A számaiddal kapcsolatban pontosan tudod, hogy melyik része ironikus, vicces és melyik része komoly, vagy ezek nem válnak ennyire külön?

Amikor egy szám születik, akkor az egészet komolyan gondolom, a játékos részeket csak azért rakom bele, hogy ezt a komolyságot feloldja és ne legyen túl didaktikus. Mint például a „kertitörpe pattogás” meg a „mosolygó kamikáze mókusok”. Nyilván az se jó, ha nagyon komolyan veszem magam, de hülyét se akarok csinálni magamból, a kettő közötti állapot a jó szerintem.

Sokszor mutatod azt, hogy nincs önbizalmad, ugyanakkor szerintem kell egyfajta önbizalom ahhoz, hogy egy ennyire új dologgal kiállj a közönség elé, mindig  benne van a negatív reakció kockázata.

Sok visszajelzést kaptál, miközben írtad ezeket a dalokat és onnan tudtad, hogy működhetnek, vagy úgy voltál vele, hogy lesz ami lesz?

Én hiszek ezekben a dalokban, tudom, hogy jók és működnek. Eleinte csak zenész ismerősöktől kaptam visszajelzést, például az Ambrustól. Ez nyilván fontos, de akkor is csinálnám, ha ők azt mondanák, hogy szar. Ez az önbizalomkérdés is csak játék, sokszor csak rájátszom arra, hogy béna vagyok, vagy hogy nincs önbizalmam, de azért a színpadon van, oda csak úgy lehet kiállni.

Ez például az Indexvideónál is eléggé bejött.

Az Indexvideónál például az volt a taktikám, hogy megelőzzem, hogy hülyét csinálnak belőlem, inkább én akartam magamból hülyét csinálni és ez nem is sikerült olyan rosszul. Ez szándékosan védekező taktika volt, bár azért örülök, hogy nem lehet kommentelni azt a videót. Nem zavar a negatív hozzászólás, de néha fárasztó. Persze az ókori görögöknél, is ha valaki kiállt a piactérre, fennállt a veszélye, hogy megdobálták.

Az előbb mondtad, hogy spontán jönnek a dalok. De mondjuk az időképnél…vagy mi is ennek a hangjátéknak a neve?

Időfutár.

Ja tényleg. Látod, milyen jól felkészültem?

Mindegy, jó ez így. (nevet)

Szóval az nem egy irányított dolog volt, hogy írjatok dalt egy hangjátékhoz, aminek már kész története, szövege van?

Ez csak annyiban volt irányított, hogy határidőre le kellett adnunk egy tizenhárom számos lemezt. Volt egy stábértekezlet tavaly decemberben, ahol kérdeztem, hogy mennyire ragaszkodjak a hangjáték szereplőihez, sztorijához, szövegéhez és mondták, hogy abszolút nem kell, így teljesen szabad kezet kaptunk, azt csináltunk, amit akarunk, megvolt ott is a spontaneitás, ami nagyon tetszett. Sokan jobban is szeretik a Jetiket – ami egy alkalmi projekt az Időfutárhoz – , mint a Jégkorszakot. Ebbe is ugyanúgy sikerült belevinnem a furcsa, szürreális, kicsit elbaszott szövegvilágomat,.

Érzek némi ellentmondást a között, amit kommunikáltok a zenekarról és a között amivel végül találkozhat a közönség. Egyrészt hallunk arról, hogy tábori körülmények között vettétek fel a lemezt, Tövisházi Ambrus inkább motyogásról beszél az ének kapcsán, mint igazi éneklésről, többször is nyilatkoztad, hogy gyakorlatilag se gitározni, se énekelni nem tudsz rendesen, ehhez képest van egy album, ami nagyon jól szól és egy videóklipp, amely látványvilágában a Filmmúzeum privát filmjeit idézi és szintén nagyon ütős lett. Kicsit azt érzem, hogy szerénykedsz, mintha lenne benned egyfajta álnaivitás, miközben az egész nagyon egyben van.

Azért van emögött gondolkodás, tervezés, mert én is el akartam rugaszkodni ettől az amatőr, lo-fi, otthon felvett hangzástól, de az is cél volt , hogy megmaradjon valami a régi hangulatból. Például nem akartam klasszikus rockzenekaros, steril stúdióhangzást. Szerettem volna megtartani valamit abból, ahonnan indult ez az egész. De értem azt is, hogy miért érzed önellentmondásnak…   

Persze nem negatívumként említettem ezt.  Csak meglepően profi az egész, miközben – talán szándékosan is – amatőrnek mutatod magad. Egy profi amatőrnek.

Azt hiszem, hogy én egy olyan amatőr vagyok, aki elhiteti magáról, hogy profi. Talán ez is a profizmus valamilyen formája.

Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy egy teljes marketingstáb dolgozott azon, hogy lenyomja a közönség torkán azt, hogy milyen jók vagytok.

Azt már nem én csináltam, ez inkább a közönségnek, illetve az internetes kommenteknek volt köszönhető. Aminek örülök, bár meg is lepődtem rajta.

Ezt mindenhol elmondod. Tényleg nem számítottatok arra, hogy ebből lehet valami?

Az első pillanattól kezdve, amikor felvettem a legelső demót, éreztem, hogy jó lesz és lehet belőle valami, ezt nem akarom elszerénykedni. Csak én ezt nem a lemeztől vártam. Azt hittem, hogy majd pár év múlva a koncertek és a fesztiválok segítségével jut el a szélesebb közönséghez is.

Arról, ahogy kommunikáljátok a tevékenységeteket, Fluor jut az eszembe. Vele készült egy interjú egy-két éve a sikeres önmenedzselésről. Aki jól ki tudja használni a Facebookot, a Youtube-ot, a Bandcampet, az sikereket érhet el.

Igen, mi is ugyanezt csináljuk. Ez egyszerre volt cél  és kényszer is. Megkerestem kiadókat, ők nem reagáltak , így kényszermegoldás volt, hogy használjuk ki ezeket a csatornákat. Ugyanakkor azt is meg akartam mutatni, hogy menedzsmenti, kiadói, anyagi háttér meg előretolás nélkül is el lehet jutni egy ilyen szintre. Egy másfél éve létező zenekar nem akarhat többet szerintem.

Nincsenek „rémálmaid” arról, hogy túl népszerűek lesztek és elveszik az egésznek ez az amatőr bája?

Igen, ilyenkor szokott az lenni, hogy a második lemeznél a zenekar nyomást érez, mert meg kell felelni az elvárásoknak. De ez is csak egy állapot, amibe belekerül a zenekar. Ha ezt egy kicsit kineveted és kivülről tudod nézni, akkor az ideális. Annyira nem veszem ezt a részét komolyan. A zenélést, azt nyilván igen, de amikor valaki azt írja rólam az interneten, hogy ezt fejbe kéne lőni, azon csak röhögni tudok. Amikor újságíróként dolgoztam, akkor is kaptam ilyet  bőven, szóval már edzett vagyok.

A szövegeiddel kapcsolatban azt mondtad, hogy ezek sokszor olyanok, mint a reklámszövegek: rövid, érthető üzenetek, melyek könnyen eljutnak mindenkihez. Ez a fajta stílus az énekléssel jött, vagy már újságíró korodban is jellemző volt rád?

Ez jó kérdés. Az újságírásnál azért sokszor az újság szellemiségének meg kell felelni, ott keretek vannak. De írtam úgy is, hogy egyszerű, minimál mondatokból állt a szöveg, csak a lényegre koncentrálva, ettől függetlenül ez inkább a zenéléssel jött, amikor elkezdtem számokat írni. A magyar szövegek nagy része mindig túlburjánzik, sok mindent akarnak beleerőszakolni, ami például a Hiperkarmánál nagyon jól működött, de az egy önazonos, mondanivalóval rendelkező zenekar volt. A magyar zenekarok nagy részénél azonban ez a nagyon sok, hosszú szöveg, három-négy versszakkal, barokkos túlburjánzásokkal  a jellemző, úgyhogy ez ennek is a fricskázása.

Pónikló Imre egyenesen egy újfajta magyar nyelvezetről beszélt. Szerinte van a Lovasi-féle iskola, van a nyolcvanas évek alternatív szövegvilágához visszanyúló iskola, és van a tiéd, ami valami új.

Lehet, hogy új, de ezek gyakorlatilag egyszerű popszövegek. Csak azért új, mert nem volt még ilyen Magyarországon. De a jó popzenének ez a lényege, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzon meg egy mélyebb tartalmat. Nagyok sok zenét hallgattam hat éves korom óta, amelyekből nagyon egyszerűen próbáltam kivonni a jó részeket és azt próbáltam megfogalmazni.

A zenétek külföldön is megállná a helyét, a szöveg viszont magán viseli a tipikusan magyar, vagy ha úgy tetszik Közép-Kelet-Európai öniróniát.

Nyilván ebben az is benne van, hogy nem csak zenéből táplálkozom, hanem könyvekből, filmekből is. Középiskolás koromban nagyon sok Hrabalt, Örkényt olvastam, utóbbi a kedvencem. Vannak kedvenc filmrendezőim, mint David Lynch vagy Wim Wenders.

Most milyen könyvek hatnak rád?

Nemrég kezdtem el Murakami Harukit olvasni, most végeztem a Szputynik szívecskémmel, illetve megjelent az 1q84, az is érdekel. Ő az új kedvenc íróm. Régen sokat olvastam, például  Kerouac-ot, Ken Kesley-t, William S. Burroughs-t, Ginsberget, beat-költőket. A hatvanas évek beat korszakát is egyszer megpróbálnám átültetni magyar szövegkörnyezetbe. Azok az írók és költők mindig reagáltak az adott korra, arra, ami körülöttük éppen történt, akár a politikai helyzetre is. Ezt majd a jövőben jobban próbálnám beiktatni a saját szövegeimbe.

Tehát a hatvanas évek stílusában írni a jelenlegi helyzetről?

Igen. Az Anna már nem lakik Berlinben erre jó példa.

Mármint a fiatalok vándorlására gondolsz?

Igen. A mostani huszonévesekről szól. Furcsa nekem, hogy mindenki azt gondolja, hogy ha itthon nem tudnak elhelyezkedni, akkor kimennek Londonba és egy csettintésre arany életük lesz. De anyagi háttér nélkül sokszor ezt elég nehéz megvalósítani.  Én Berlinben voltam, igaz csak 1-2 hónapot…

Anna után mentél?

Igen.

Csak akkor már nem volt ott?

De ott volt, csak utána már nem volt ott…(nevet). Ebben a számban benne van az is, hogy akkor nagyon tetszett… de nem akarom, hogy róla szóljon, mert a dalban a lány egy általános Anna, aki kifejezi a mai magyar huszonéveseket, akik  azt gondolják, hogy itthon minden szar és ugyanez igaz a zenékre is. Azt gondolják, hogy amit a Pitchfork, meg a különböző külföldi zenei blogok tolnak, az biztos mind rohadt jó, ami meg magyar, az biztos szar. „Én nem hallgatok magyar zenét” – ez gyakran elhangzik manapság. Pedig egy magyar zenekar is lehet nagyon jó, sőt, ha kimenne a külföldi közegbe, mondjuk angol szövegekkel, akkor simán működhetne más országokban is az, ami itthon sikeres. Külföldön néha teljesen abszurd zenekarokat is piedesztálra emelnek, csak mert a Pitchfork jókat ír róluk. A múltkor például egy kőkemény death-metal zenekar lett a hipsterek kedvence.

Neked vannak külföldi ambícióid?

Persze szívesen játszanék külföldön, de a magyar szövegek nyilván egy kicsit behatárolnak, van egyfajta helyhezkötöttségük. Esetleg úgy lehetne kimenni, hogy a berlini, párizsi vagy londoni magyarokhoz megyünk. Próbálgattam szöveget írni angolul, de nincs mögötte az a szív, meg az az érzés, mint a magyar szövegnél. A külföldi karriert maximum gitárosként, vagy basszusgitárosként vállalnám.

Amikor az előbb a fiatalokról beszéltél, éreztem egyfajta szociális érzékenységet benned, illetve igényt, hogy felhívd a világ figyelmét bizonyos dolgokra.

Ez abszolút igaz, az viszont nekem mindig gyanús, amikor egy zenész nyíltan politizál. A zenémmel azt próbálom megmutatni, hogy ezt lehet kevésbé agresszív vagy didaktikus eszközökkel is csinálni. A zenésznek elsősorban nem az a dolga, hogy politizáljon, hanem hogy jó számokat írjon. Jelzés-és utalásszinten szerintem még belefér, hogy jelenségekre felhívja a figyelmet.

Hó Márton zárógondolatai a „Szerelmes voltam”, a „Négy évszak: tél, tél, tél, tél”, és a „Hello Purgatórium” című számokról.***

A Szerelmes voltam című dalban a romantikán és a benne lévő hölgyek előtti tisztelgésen túl az is benne van, hogy fiatalon az ember egyszerre több nőbe is szerelmes lesz. Huszonévesen nekem is megvolt ez a sajátosságom, hogy minden hétben más csajba szeretek bele. A Négy évszak tél, tél, tél, tél egyszerre felszines és mély, például az olyan soroknak köszönhetően is, mint a „Leugrottam a pokolba egy zsömléért”. A Hello Purgatórium pedig egy válaszdal Péterfy Boriék Hello Modern Dizájn című számára. Ezen kívül benne van az is, hogy mennyire trendi manapság a „Hello” szót használni különböző kifejezésekben. Például az a matrica, amin az van, hogy Hello, my name is……. – és akkor arra ráírhatod a neved. A szám ezt a vonalat próbálja vegyíteni a világvégével, de ezt is csak játékosan. Ez egyfajta programadó dal, a koncerteken is ez szokott lenni a beköszönő szám. A világvége már annyira elcsépelt lett, hogy muszáj volt ezt is megjeleníteni játékos formában. Itt a világvége, de úgyse tudsz mit kezdeni vele, csak röhögni lehet rajta.

Trivia Blokk avagy 10 kérdés, amit egy normális riporter nem tenne fel

1. Hol szerzed be a szemüvegeidet?

Szemüveggyűjtő vagyok, tíz-húsz szemüvegem van otthon. Van, amit nagyapámtól örököltem, van amit turkálóban találtam, van amit H&M-ben vettem és van amit SZTK-ban.

2. Érdekel a Bosszúállók 3D-ben?

Persze, azt meg akarom nézni.

3. Szereted Bret Easton Ellist?

Igen. Olvastam az Amerikai Pszichót, a Glamorámát, a kedvencem pedig a Vonzás szabályai.

4. Mi akartál lenni fiatalabb korodban?

Sportújságíró.

5. Milyen zenéket hallgatsz?

Sigur Róst, Radioheadet szoktam sokat hallgatni. Mostanában kedveltem meg a Fleet Foxest és a Mumford and Sonst.

6. Szoktál játszani videójátékokkal?

Régen sokat játszottam a GTA hárommal, néggyel, a FIFA sorozattal, csak most beszart a konzolom, úgyhogy mostanában nem játszom.

7. Milyen biciklid van? Ha van.

Most nincs. Korábban volt, sokat bringáztam. Most akarok majd venni valami félig városi félig országútit.

8. Sportolsz valamit?

Úszni szoktam.

9. Mindig Budapesten éltél?  

Igen.

10. Mik a kedvenc szórakozóhelyeid?

Klub Vitula, Bem Mozi, Roham, Szimpla Kert, mostanában az Anker.