Út az angol nyelvig - Színművészeti, elírás, Orlando

Mielőtt angoltanár lettél volna, volt egy-két kanyar a karrieredben, ha jól tudom. 

Eredetileg olajosoknál dolgoztam két évet. Tanyán laktam. Kardoskútról származom, az Orosháza és Tótkomlós között van. Érettségi után geodéta szakra jelentkeztem. Föl is vettek, de ajánlottak egy gyakornoki állást, ezért nem mentem geodéziára.  Akkor úgy éreztem, hogy nem való nekem a műszaki, pedig jobb lett volna.

Miért mondod, hogy jobb lett volna? 

Mert a műszaki dolgoknak több értelmük van, mint a humanista tárgyaknak.(nevet)

Ezt te sem gondolod komolyan.

De. De ez csak úgy jó, ha az emberben alapvetően van egy humanista szemlélet. Ezzel együtt, feltétlenül a műszaki dolgokat tartom többre. Az, hogy nem a műszaki pályára mentem, óriási hiba volt. Azért nem mentem műszaki pályára, mert egyrészt gyáva voltam, másrészt betegesen féltem a hatvanas években a katonaságtól. Két módja volt annak, hogy ne vigyenek el katonának: ha beteg vagy, vagy ha művészeti főiskolára jársz. A művészeket kényeztették. Nem tudtam se zenélni, se rajzolni, viszont volt egyfajta humanista érdeklődésem, így olyan vakmerőségre vetemedtem, hogy jelentkeztem a Színművészeti főiskolára, ahova ezerötszárnyolcvan  ember közül  tizenötünket vettek fel, így úsztam meg a katonaságot. A Színművészetin mindenki, többnyire nagy színpadi múlttal, zseniként járkált, így egyből elöntött a kisebbségi érzés.  Az első év után Szinetár Miklós azt mondta: Verasztó maga tehetséges, de nem való magának a színészi pálya, mert itt könyökölni kell. Talán annyit tudott rólam,  hogy tanyasi gyerek vagyok, és olyanokat mondott nekem, hogy a Soós Imre is öngyilkos lett, meg hogy el fogok veszni.

Rosszul esett? 

Nem, mert nem érdekelt annyira a színészet, annak ellenére, hogy magát a munkát megszerettem.  Az osztályfőnök megítélését viszont tévesnek tartom, mert biztos vagyok, hogy jól járt volna velem a szakma. De se baj! Az osztályunkból, sajnos, hárman tényleg öngyilkosok lettek. Azt, hogy jelentkeztem a főiskolára senkinek, otthon sem, nem mertem elmondani; se tapasztalatom, se hangom nem volt, különösebben jóképű se voltam. Merész dolog volt jelentkezni, de annyira féltem a katonaságtól, hogy elmentem felvételizni, és örülök, hogy felvettek. Minden főiskolai osztálytársammal a mai napig nagyon jóban, sőt, legtöbbjükkel szoros barátságban vagyunk. A Szímművészetivel egy időben jelentkeztem egyetemre magyar-angol szakra is, bár eredetileg magyar-oroszra akartam jelentkezni, mert oroszból sokkal többet tudtam. Angolból még a gimnázium utolsó évében is v-vel írtam azt, hogy "we". A jelentkezési lapomra be akartam írni, hogy magyar-orosz és véletlenül az "o" betű helyett "a" betűt  írtam. Mondom magamnak, ezt most  hogy javítsam ki? Egye fene, legyen angol. Halász Előd felvételiztetett. Elkezdett angolul beszélni, én meg mondtam, hogy ne haragudjon, de nem tudok semmit angolul. Megkérdezte, hogy akkor miért ide jelentkeztem, én meg mondtam, hogy biztos meg lehet azt tanulni, erre nagyot nevetett. Elutasították a felvételi kérelmemet, mert az írásbelim nyilvánvalóan rossz volt, ennek ellenére fellebeztem.

Szóval harcoltál a jogaidért, bár nem sikerült túl jól az írásbeli ...

Igen. Bár nem nagyon volt jogos… (nevet) Halász Előd kérdezte, hogy mit olvastam az angol irodalomból. Mondtam, hogy O'Neill Hosszú út az éjszakába című művét - amiből egy monológgal egyébként a Színművészetin is felvételiztem - ez láthatóan tetszett neki, kifejezetten szimpatizált velem. Ez a momentum is bátorított arra, hogy fellebezzek, amit el is fogadtak és felvettek.

Mi hozta meg az áttörést végül az angol nyelvvel kapcsolatban? 

Virginia Woolf Orlando című könyve volt a vízválasztó. Szemináriumi beszámolót kellett írni Sarbu tanár úrhoz, és én az Orlandot választottam, mert tetszett a Virginia Woolf név, meg hogy Orlando. Szép dallama volt. Annyira rákattantam a könyvre, hogy egyetlen szakirodalom elolvasása nélkül is jól tudtam elemezni. Nagy büszkeségem, hogy ajánlottam legjobb barátomnak, Monori Lilinek. Mondom, Lilikém, olvasd el ezt a regényt, mert az Orlando olyan, mint te.  Lilinek ez a könyv talán meghatározó lett az életében. Ő nem tudott beállni az iparszerű színházba. Bár kétségtelenül a legnagyobb színészek között a helye, nem láthattad sok mindenben, mert korán lelépett a szokványos színészi pályáról. Az Orlando című könyv nemcsak Lili, hanem az én életemet is meghatározta, ez fedte fel nekem az angol nyelv humorát, líráját, egyenességét, ragyogó gazdagságát, harmadikos egyetemista koromban.

Azért nem kapkodtad el.

Nagy hátrányból indultam a többiekkel szemben, mert nem tudtam semmit angolul. Az angol szak tele volt diplomata gyerekekkel, akik külföldön jártak iskolába.

Nem volt rossz egy ilyen közegben?

Nem, érdekes módon semmilyen görcsösség nem volt bennem. Tanári vonatkozásban sokkal szerencsésebb voltam, mint a Színművészetin. A diploma után jelentkeztem egy kőbányai általános iskolába tanítani, de szakállam volt, meg amolyan naivan hippisen néztem ki, és nem vettek fel (nevet).

 Az Orlando olvasása idején

Kezdetek a Munkásotthonban: Túl a káposztaföldeken, a szénhegyeken is túl

Hogy jött a Munkásotthon?

Ötödéves koromban Rohonyi Pisti barátom ment ki Moszkvába, aki Csepelen tanított a Munkásotthonban. Februárban megkérdezte, hogy átvenném-e a csoportját. Akkor  - 1971-et írunk - a Ménesi úti kollégiumban laktam, Eötvös kollégista voltam. Pisti mondta, hogy kijön velem, megmutatja,  hol van Csepel, meg mindent. Mérhetetlenül nyomasztó volt, szénhegyek között ment a Hév, nyomasztó volt a kikötő, érezni lehetett a rohadt káposzta szagát a káposztaföldekről. Csepel se volt éppen szemet gyönyörködtető. Ott volt ez a hatvanas években épült betonépület, a Munkásotthon. Mondtam a barátomnak, hogy megcsinálom azt az egy tanfolyamot és én innen menekülök. Utána 18 évig ott tanítottam.

Hogyan lett egy tanfolyamból 18 év?

Miután lement az a tanfolyam, a népművelési osztály - amely szervezte akkoriban a nyelvtanfolyamokat  - megkérdezte, hogy vinném-e a nyári intenzív tanfolyamot. Nem volt pénzem, fogalmam se volt, hogy mit kezdjek magammal, úgyhogy mondtam, hogy jó. De akkor már éreztem egyfajta szeretetet a Munkásotthon részéről. Hihetetlenül jó hely volt. Nagyon jó emberekkel dolgoztunk, soha senki nem avatkozott bele abba, hogy hogyan és mit tanítsunk, pedig akkoriban azért erős cenzúra működött. Sorok kigyóztak arra várva, hogy beiratkozhassanak a  nyelvtanfolyamokra. Hamar beszálltam a szervezésükbe is, segítettem beíratni, szintfelmérni. Amikor elkezdtem tanítani, nem voltam módszertanilag különösen képzett, valahogy mégis ráéreztem a tanításra. 1971-ben kezdtem el tanítani, négy év múlva  én vettem át teljesen a szervezést. 1979-ben Jánosi Margitka, a könyvelőnk, szólt, hogy jelentkezett itt egy angoltanár. Mondtam jó, az intenzívre amúgy is kellene valaki.  Felhívtam ezt az embert - úgy hívták, hogy Dohár Péter. Fölmentem hozzájuk, éppen a negyedik emeletre vitt fel a hátán egy zsák cementet, a lakásukat újította fel. Nagyon szimpatikus volt, hogy nem egy nyápic bölcsészt láttam, én is rengeteg fizikai munkát végeztem akkoriban. Ráadásul később kiderült, hogy kiskorában  egy rokonomnál nyaralt Csorváson.

Azt mondod nem voltál módszertanilag különösebben képzett. Mégis hogy tanítottál?

Kezdettől fogva saját anyagból tanítottam, nem könyvből. Már egyetemista koromban úgy tanítottam a present perfectet, hogy felhasználtam a "Jártál-e már Tótkomlóson? Csináltad már lópokrócon?" mondatot, ami, kicsit szalonképesebben, a Kis Angol Nyelvtanba  is belekerült. Daily News-ból vittem anyagokat, hajnalonta a BBC-ből vettem fel híreket, műsorokat.

Éjszakánként fennmaradtál csak ezért?

Igen. Olyat akartam tanítani, ami engem is érdekel. Nem nagyon voltak tankönyvek. Nektek ma már ott van az internet, illetve az előre összeállított tananyagok. Nekünk, talán hál' Istennek, alig volt valami. Volt egy olyan könyv, hogy Kovács János vasmunkás elmegy az öntödébe és dolgozik. Ma már ez persze ragyogó paródia lenne, de akkor ez volt a vaskos realitás. Én inkább regény-illetve novellarészleteket tanítottam. Nem volt fénymásoló, úgyhogy kigépeltem. A másolást indigós papírral oldottuk meg, az maximum 10-et ütött át, azt is csak akkor, ha jó erősen ütötted a gépet, ráadásul nem is tudtam túl jól gépelni. Így viszont, hogy ennyiszer le kellett írnom, nagyon jó lett a helyesírásom.

Azért azokban az időkben volt némi kockázata annak, ha valaki saját anyagokat használt, nem?

Az én csoportomban volt egy munkásőr parancsnok, akit mindig autó várt, amíg ő órán volt. Kezdettől fogva tudtam, hogy kicsoda, de ő se jelentett fel soha, pedig olyanokról tanultunk, mint amikor egy orosz tengeralattjáró sziklának ütközött a svéd partoknál. A Newsweek "Russian whiskey on the rock" címmel jelentetett meg erről cikket. A hadászati szlengben ezeket a tengeralattjárókat úgy hívják, hogy "whiskey glass" - viszkispohár. Tanítottam ezt, hiszen egy ilyen szójátékot nem lehetett kihagyni. A munkásőr tiszt mégsem jelentett fel, azt hiszem nagyon szeretett.

Egy hiba, amely elkísér(t)

Hogy jött a Dover ötlete?

Én '87-ben már rendkívül untam a tanítást. 

16 év után.

Igen. Alapvetően sohasem törődtem azzal, hogy szeretek-e  tanítani, vagy nem. Nem szerettem, azt hiszem....

De az elején szeretted, nem?

Nem. Csináltam. De baromi lelkiismeretesen csináltam.

Neked ez csak egy munka volt? Péterről és rólad mindenkinek a nagybetűs pedagógia jut az eszébe. Rólatok kevesen gondolnák, hogy a tanítás inkább munka, mint mondjuk önmegvalósítás. De megkérdezem erről majd Pétert is.

Nem mondhatom, hogy szerettem a tanítást, azt se hogy nem szerettem. Csináltam. Végeztem a munkámat. Mint a paraszt: amikor aratni kell, akkor aratni kell, mikor kapálni kell, akkor kapálni kell. De lelkiismeretes voltam, az biztos. Ugyanakkor óriási hibákat vétettem, módszertanilag is...

Az mit jelent?

Van egy olyan eset, ami álmomban előjön, komolyan mondom. Tanítottam egy kislányt, akit semmivel sem lehetett megfogni. Talán sérült is volt egy kicsit, így még nagyobb a hibám. Nem csak én nem tudtam megfogni, az édesanyja sem, senki nem tudott hatni rá. Nem tanult.  Magántanítványom volt. Tanítottam valakit, akinek a kislánya volt ez a lány. Megállapodtunk a kislánnyal, azt mondtam neki: ha nem tanulsz, akkor mindig kapsz egy körmöst. Ez azt jelentette, hogy ha nem tanult, egy műanyag vonalzóval játékosan, szimbolikusan, amolyan fájdalom-mentes körmöst kapott. Fizikailag nem lehetett fájó, de lelkileg szerintem ez hihetetlen nagy hiba volt. Később a kislánnyal fel is adtam, részint magam miatt, mert láttam, hogy nem tudom megfogni semmivel, másrészt nagyon messze is laktak. De annyira kísért ez a dolog, hogy hogy lehettem ennyire hülye.  

A mai napig eszedbe jut...

Nem hogy  csak eszembe jut, iszonyat módon bánt.

Pedig mikor is volt?

'72-ben vagy '73-ban.

Beszéltél vele azóta?

Nem. Nem tudom, hogy mi lett velük. Talán jobb is, mert annyira bánt a mai napig.

Nem lehet hogy csak te gondoltad azt, hogy ez ekkora lelki törés volt neki és ő ezt el is felejtette egy hónap múlva?

Azt hiszem, hogy nem.

Miből gondolod, hogy ez neki nagyon rossz volt?

Mert ezzel a  büntetéssel nem tudtam megfogni. 

De ez még nem jelenti azt, hogy ő lelkileg károsodott, nem?

Nem, de láttam rajta, hogy rosszul esett neki. Biztos vagyok benne, hogy nehezen élte meg.

Hány éves volt?

Tíz. Életem egyik nagy hibájának tartom ezt az esetet.

Hátha valaki, aki olvassa ezt az interjút ismeri a lányt és ír majd neked, hogy megbocsátott és jól van.

Nem tudom elképzelni, hogy megbocsássa ezt, én se bocsátanám meg, azt hiszem. 

Nehezen bocsátasz meg magadnak?

Igen, eléggé önsanyargató vagyok (nevet).

Tehát másoknak előbb megbocsátasz?

Nem, azért nem. Én eléggé...

...haragtartó vagy?

Nem vagyok haragtartó, de megjegyzek dolgokat. Ugyanakkor általában nem másokat hibáztatok dolgokért, hanem magamat.

Ha egy emberi kapcsolatod nem jó irányba megy, akkor magadat hibáztatod?

Igen, feltétlenül. Ez egy standard dolog nálam, először azt nézem, hogy én hol hibáztam.

Ez nem rossz?

Nem tudom, ezzel élek. Hatvanhét évesen nem hiszem, hogy ez változni fog. Soha nem másokat hibáztatok, legalábbis először. 

Indul a Dover - malter, klubhangulat, hivatal

Egy ideig nem tanítottál a Munkásotthonban, ha jól emlékszem.

1987-ben megismerkedtem egy amerikai lánnyal, akit aztán el is vettem és '88-ban kimentünk Amerikába. Körülbelül fél év múlva iszonyatos honvágy jött rám. Alapvetően Magyarországhoz tartozom, nem szeretek utazni sem. Nagyon erős kötődésem volt a családomhoz, hatan voltunk testvérek, sajnos, most meghalt egy öcsém. Úgy terveztem, hogy örökre kinn maradok, de nem bírtam. Végül 2-3 év után elváltam és visszajöttem '91-ben. Úgy volt, hogy lemegyek Orosházára, és új életet kezdek. De akkor már negyvenvalahány éves voltam. Péter mondta, hogy kezdjünk el egy nyelviskolát. A Csepeli Munkásotthonban átszervezés volt, sok minden zajlott az országban, ez a '88 és '91 közötti időszak sorsdöntő volt idehaza. Közben Péter vette át tőlem a Munkásotthonban a szervezést. Mondta, hogy kiadnak nekünk termeket, alakítsunk egy nyelviskolát.

Péter ennyire vállalkozó szellemű volt?

Nem igazán, ennyire nem akart elmenni ő sem állami iskolába tanítani...

Miért?

Csak úgy mint én, ő sem olyan alkat. Én rettegtem a tanári szobától. A tanítási gyakorlaton egyszer egyedül voltam a tanári szobában és megijedtem a hangulatától. Azt hiszem, hogy gyerekeket sem tudnék igazán tanítani. Bár a Munkásotthonban tanítottam őket, és vagy hatan angol tanárok lettek. Magoltattam, mégis elmondták boldogan, egész meséket mondtak el kívülről. Nagyon élvezték, és a mai napig barátaim. Péterrel megalakítottuk a Csepel Nyelvi Centrum Kft.-t, ebből lett egy-két év múlva a Dover.

Péteren és rajtad kívül azonban volt egy harmadik alapítótag is, Hencsei Kálmán. Őt nem zavarta, hogy nem volt benne az elnevezésben?

Jobb név nem jutott eszünkbe. Egyébként a nyelvtanításban a Do meg a Ver volt a hangadó. Kálmán agyalt és alkudott. Szerzett a Wesselényi utcában egy lakást, nagyon olcsón, onnan indult a belvárosi Dover. Sőt, később ő találta a Bécsi utcát is. Folyton az apróhirdetéseket bújta.  Ő ebben nagyon jó. Mielőtt bement egy helyre, azzal kezdett, hogy a felét megfizeti. Péter is, én is, ebben szégyellősek vagyunk. A Dover úgy kezdődött még a Wesselényiben, hogy malteroztam, festettem, meszeltem. Ott álltam meszesen és jöttek beiratkozni az emberek, akik szó szerint úgy bukdácsoltak át a malterosládán. Meszes ruhában elkezdtem felmérni őket. Volt az egésznek egy bája, valaki mondta is, hogy biztos jó iskola, ha még a kőműves is beszél angolul. Úgy emlékszem, hogy '93-ban már nevet változtattunk. A Csepel Nyelvi Centrumból lett a Dover. Azért változtattuk meg a nevet, hogy ne csak Csepelre korlátozódjunk. Ez egy hűtlenség volt Csepelhez, de azért a mai napig kötődünk a kerülethez, a Munkásotthonhoz.

Soha senki nem élt Csepelen közületek?

Nem. Csak a szénhegyek között jártunk oda ki, ennyi volt a kötődés.

A Dover rögtön beindult?

Igen. A Munkásotthonban volt egy klientúra és rengeteg barátot szereztünk a tanítványok között. Több nyelviskola is akkor indult, az elsők között voltunk. Tulajdonképpen semmiféle ambícióm nem volt, soha nem akartam gazdag se lenni. Módszertani továbbképzésre se nagyon jártam, Péter se, ösztönösen csináltuk.

Mikor éreztétek, hogy nagy lett a Dover?

Szerintem most se nagy. Nem tudom, soha nem törekedtünk arra, hogy nagydolog legyen. Én legalábbis nem.

Meddig tanítottál?

Körülbelül négy évvel ezelőttig.

Négy évvel ezelőtt még tényleg tanítottál?

Igen. Korábban volt olyan, hogy heti 60 órát, de négy évvel ezelőtt persze már nem. Amikor a Dover elindult a Bécsiben, rengeteg órám volt, de nem csak a tanítás, hanem a tanfolyamok szervezése, szintfelmérés, tanárok toborzása, ellenőrzése, felvétele.

Ez meddig tartott ott a Bécsi utcában?

2000-ben kezdtük a Király utcát felújítani, ahova 2004-ben jöttem át. Rengeteg tanfolyam volt akkoriban, 17-18 órát dolgoztam egy nap. Tanítottam 50-60 órát és utána még máson is dolgoztam.  Szerveztem az építkezést, csempéztem a fürdőszobákat, padlót burkoltam,  nem is tudom hogy bírtam.

A Péterrel való kapcsolatod hogyan változott az elmúlt évtizedekben?

Semmit nem változott, mindig harmonikus volt. Péter nem egy veszekedős típus. Ha valamiben mégsem értettünk egyet, akkor kidühöngtük magunkat, de soha éles konfliktus nem volt. Munkakapcsolatként indult, de szoros barátok vagyunk a mai napig is.

Össze is jártok?

Ultizni szoktunk néha, bár mostanában ritkábban. Ahogy öregszem, egyre kevesebb időm van.

Miért nem jársz már annyit a Bécsi utcába?

Átalakult az a hangulat, amit egyrészt Péter jósága, másrészt az én emberismeretem hozott. Volt egyfajta kötetlen klubhangulata, otthonossága a nyelviskolának. Aztán egyre bürokratikusabbá vált a nyelvoktatás is, ISO, akkreditáció stb. miatt. A látszat ellenére mindig eléggé precíz voltam, mindig betartottam minden szabályt. De nekem ahhoz nem kellenek külső regulációk, hogy betartsam őket. Mindig is volt egy saját fegyelmezett szabályrendszerem, amit be is tartattam: hogy a tanárok vezessenek naplót, csináljanak tantervet stb. Ebben talán inkább én voltam jó, Péternek pedig nagyon jól ment a vállalatokkal való kapcsolattartás.

Te ezekben a dolgokban már nem is vagy benne?

Nagyon ritkán, csak vészhelyzet esetén. Ugyanakkor a weblap arculatát például én határoztam meg, én erőltettem az e-learninget is, napi problémákkal is megkeresnek.

Volt olyan, hogy azt mondtátok, elegetek van, vagy csak egyszerűen nem érdekel titeket ez az egész, eladjátok a nyelviskolát, kiszálltok és meg sem álltok Mexikóig?

Komolyabban nem volt még róla szó, bár voltak komolytalanabb kilépési szándékaim, de ezekből eddig nem lett semmi.

Ha megszakadna minden hivatalos kapcsolatod a Doverrel, nem hiányozna?

Van egy-két barátom, de be kell valljam, rengeteg tanárt nem ismerek a Dovernél, ami tulajdonképpen bánt is. Ha én nagyon "Dover" lennék, akkor biztos többet ismernék.

Ez azért furcsa lehet, hogy a nyelviskola nevének a fele a te vezetéknevedből származik, mégis sokakat nem ismersz.

A Doverben egyfajta változás következménye - ami aztán további változást hozott létre - hogy nem ismerjük a tanárokat. Addig volt számomra kedves  a Dover  amíg ismertem mindenkit.

Túlnőtt rajtad?

Talán az irodaisága. Mint ahogy Lili nem tudott beállni az iparszerű színészi pályára, én alkalmatlan vagyok a nyelviskola iparszerűségére.

Valószínűleg egy bizonyos létszám fölött már szinte lehetetlen fenntartani egy klubhangulatot, nem?

Így van. És ez az amiben szerintem jó voltam: egy ilyen hangulatnak a fenntartásában. Ez nem volt törekvés, ez egy ösztönös, természetes hozzáállás volt. Most már a Dover nekem hivatal.

Műszaki vagy humán? 

A legtöbb ember úgy tekint rád, mint egy közvetlen, melegszívű, kissé bohém emberre. Ehhez képest a beszélgetésünk alatt többször is műszaki beállítottságról és precizitásról beszéltél. Ez a kettő valahogy végtelenül ellentétes nekem.

Nem véletlenül építkeztem olyan sokat, ösztönösen értek hozzá. Statikusok, építőmérnökök elcsodálkoznak néha rajta, hogy olyan dolgokat meglátok, amit csak szakemberek szoktak meglátni, anélkül, hogy tanultam volna. Ha még egyszer születnék, akkor azt hiszem, hogy építészmérnök lennék. Most is már a második tanyát építem lent a kardoskúti pusztában. Kálmánnal együtt egy kápolnát is felújíttattunk a szülőfalujában. De lehet, hogy színésznek is jó lettem volna. Nagy megtiszteltetés volt, amikor Verebes Pista - mögöttem! - azt mondta Törőcsik Marinak rólam, hogy az egyik legtehetségesebb voltam a főiskolán. Ezt szerencsére soha nem kellett bebizonyítanom (nevet). Lehet, hogy ha olyan tanárom lett volna, aki felszabadít, akkor most színész lennék és nagyon bánnám, de ez titok marad, csak úgy, mint az építész szakma.

Nincs benned egyfajta beteljesületlenség?

Nincsen, mert amit műveltem, azt igyekeztem a paraszt szorgalmával tenni. Igyekeztem a munkámat mindig egyfajta teljességig vinni. Többre nem vágyhat az ember, tudom a határaimat.

Ezek szerint az önmegvalósítás kevésbé fontos, mint az, hogy 100%-ot vigyél bele egy munkába?

Így van. Nekem az volt mindig lényeges, hogy amibe belekezdtem, azt részleteiben végigcsináljam.Ahogy József Attila írta "az adott világ varázsainak mérnöke".  Az adott világ varázsa lehet a munka is. Én soha nem törekedtem karrierre. Azt hiszem ez a paraszti neveltetés is. Hálás vagyok apámnak, hogy megtanított dolgozni. A munka részleteire vigyázni kell, ez alapvető nekem. Ez sokkal fontosabb volt, mint egy nagyobb életkarrier.